Akármilyen meglepő is, a műanyag kezdetekben pont a természeti értékek megóvását volt hivatott támogatni. Legalábbis részben. Az izgalmas innovációból végül függőség lett, melynek következményei nagyon súlyosak az élővilágra nézve.

A “plastic” szó a görög “plasticos”-ből származik és eredeti jelentése szerint “formázhatót” jelent. A szintetikus polimerek hosszú atomláncokból állnak, amelyek ismétlődő egységekben helyezkednek el, gyakran sokkal hosszabbak, mint a természetben találhatók. Ezeknek a láncoknak a hossza és az elrendezés mintázata teszi a polimereket erőssé, könnyűvé és rugalmassá. 

Ezen  tulajdonságok miatt a szintetikus polimerek kivételesen hasznosak, és mivel megtanultuk, hogyan kell létrehozni és formálni őket, a polimerek életünk nélkülözhetetlen részévé váltak. 

Az első szintetikus polimert 1869-ben találta fel John Wesley Hyatt. A sors fintora, hogy a kezdeteknél a műanyagban az élővilág védelmét is látták. A műanyag használatával kiválthatók voltak olyan anyagok, melyeket addig az ember a természetből, a természettől vett el.

 

A gyapotszálból származó cellulóz kámforral történő kezelésével Hyatt felfedezett egy olyan anyagot, amelyet természetes anyagok, például teknőspáncél, szarv, len és elefántcsont helyettesítésére lehetett használni. 

A következő fontos állomás a bakelit feltalálása volt. Leo Baekeland 1907-ben találta fel az első teljesen szintetikus műanyagot, mely egyáltalán nem tartalmazott a természetben található molekulákat.  A bakelit nemcsak jó szigetelő volt; emellett tartós, hőálló és a celluloiddal ellentétben ideális mechanikus tömeggyártáshoz.

A második világháború szükségessé tette a műanyagipar megerősítését az Egyesült Államokban, mivel az ipar ugyanolyan fontosnak bizonyult a győzelem szempontjából, mint a katonai erő. A szűkös természeti erőforrások megőrzésének szükségessége prioritássá tette a szintetikus alternatívák előállítását. És itt jöhetett képbe a műanyag. A Wallace Carothers által 1935-ben szintetikus selyemként feltalált nylont a háború alatt ejtőernyőkhöz, kötelekhez, sisakbélésekhez és egyebekhez használták. A plexi üveg pedig a repülőgépek ablakaihoz biztosított alapanyagot.

A második világháború idején az Egyesült Államokban a műanyaggyártás 300% -kal nőtt.

A műanyagok térhódítása a második világháború után robbanásszerű volt. A fogyasztásközpontú társadalmi berendezkedésnek a kialakulása is erre az időszakra tehető. A háború utáni békeidőben a “szórakozás” került a fókuszba. A műanyagok egyre több terméket tudtak olcsóbbá tenni és ennek a folyamatnak az egyik állomásaként jelentek meg például a nejlonzacskók is.

Bár kétségtelen, az évek során a nejlonzacskók fokozatosan váltak ennyire látványosan és egyértelműen egyutassá, húsz-harminc évvel ezelőtt még nem árasztottak el mindent és az újrahasználat is jellemzőbb volt. 

Az egy darabból álló polietilén bevásárló táskát a svéd Celloplast cég szabadalmaztatta 1965-ben. A Sten Gustaf Thulin mérnök által tervezett műanyag zacskó gyorsan leváltotta a többször használható megoldásokat

Manapság a világon 500 milliárd nejlonzacskót használnak évente. Egy másik számítás szerint percenként egymilliót.

Disneylandben 1957-ban mutattak be egy olyan házat, melyben minden műanyagból készült. A “jövő háza” hatalmas szenzáció volt, renegetegen voltak kíváncsiak rá. A Disneylandben található házat “Monsanto háznak” is hívták, hiszen az agresszív növényvédeőszereiről elhíresült Monsanto cég szponzorálta a létrejöttét  demonstrálandó a műanyagok felhasználásának sokszínű mérnöki lehetőségeit. A probléma akkor kezdődött, amikor le akarták bontani de képtelenek voltak rá.

A műanyag hulladékot az óceánokban először az 1960-as években figyelték meg. Ez volt az az évtized, amikor a kezdeti műanyag-eufória után az amerikaiak meglátták a műanyag okozta környezeti károkat is. 

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az ötvenes, hatvanas évek háziasszonyának bizonyos műanyagból készült tárgyak megjelenése jelentős könnyebbséget hozott a mindennapokba, és a műanyag használathoz a több szabadidő, nagyobb szabadság, könnyebb hétköznapok érzése, víziója kapcsolódott. Az eldobható tárgyak segítségével kevesebb lett a házimunka.

Szintén jelentős változást hozott a gyártói és felhasználási gyakorlatban és szokásokban, amikor a két nagy üdítőgyártó cég, a Coca és a Pepsi Cola is olcsóbbra, azaz műanyagra cserélte az üvegből készült palackjait 1975-ben. Ennek kapcsán alakultak ki a mai napig is használatban lévő PET-palackok, melyek nagy nyomás alatt is képesek megtartani a folyadékot és egyben újrahasznosíthatók is. Az első gyártó aki PET palackba töltötte termékét a Pepsi-Cola volt Hollandiában. 

Az újrahasznosítás a nyolcvanas években indult be, valamennyire enyhítette a problémát, ugyanakkor épp emiatt másként is tekintünk a műanyagra, sokkal kevésbé látjuk károsnak, hiszen azt gondolhatjuk, hogy az adott termék visszakerül a körforgásba, A valóságban azonban ez illúzió és inkább csak a lelkiismeret megnyugtatására szolgál, mert pillanatnyilag a legyártott és használat után eldobott műanyagoknak csak a töredéke kerül vissza a körforgásba, világszerte a kidobott műanyagok 19.9 százalékát hasznosítják újra.

A gazdasági szereplők, nagyvállalatok sokszor a rossz hulladékgazdálkodást okolják a kialakult helyzetért, de tény, nem állna fenn a probléma, ha ezek a hulladékok eleve létre sem jönnének, azaz a végső cél az elkerülésük lenne.

2015-ben 322 millió tonna műanyagot gyártottak a világon, ez akkora mennyiség, amivel New York összes felhőkarcolóját meg lehetne tölteni. Ez már önmagában is rengeteg, de a helyzet még rosszabb, ha belegondolunk, hogy a műanyag tömeggyártásának megkezdése  (1955) óta összes 7.8 milliárd tonna műanyagot gyártottak. Ezzel a mennyiséggel 23-szor lehetne feltölteni a New York-i felhőkarcolókat.

A műanyaghulladék problémájának végső szimbóluma pedig a Nagy-csendes-óceáni szemétsziget. A sziget méretét 1,6 millió négyzetkilométerre becsülik, ami Franciaország területének háromszorosa. Ezen a területen körülbelül 1,8 billió különböző méretű és összetételű műanyag darab szóródik szét. Ha egymásra raknánk ezeket a darabokat, az körülbelül 80.000 tonnának felelne meg. 

Sokkoló tény, hogy minden valaha gyártott műanyag ma is létezik még.

A világ körülbelül a nyolcvanas évekre kezdte felismerni, hogy a műanyag komoly környezeti problémákat okoz, és gyakorlatilag sok esetben függünk tőle.

Az, hogy a műanyag nagyjából 400-500 év alatt bomlik le a természetben, pusztán találgatás, hiszen nem úgy bomlik le, ahogy a természetes anyagok. Jelenleg még abban sem  lehetünk biztosak, hogy valóban le tud-e bomlani. A természetben nincs hozzá hasonló anyag, ezért a természet nem is “tudja”, hogyan bontsa le.

Műanyag-függőségünknek számos oka van, hiszen a műanyagok sok, jelentős területen (gyógyászat, kommunikáció) számítanak napjainkban praktikusan nélkülözhetetlen alapanyagnak. A napi használati eszközök (konyhai gépek, bútorok, autóalkatrészek, számítógépek, telefonok)  nagy része tartalmaz műanyagot, az orvosok a legmodernebb, részben műanyagból készült eszközökkel sokszor életeket mentenek, életminőséget javítanak.

Épp ezért is lenne fontos, hogy azokon a területeken, ahol megtehetjük, egyéni és rendszerszinten is szorítsuk vissza az egyszer használatos műanyagok használatát és tényleg csak azokon a területeken használjuk ezt a megítélésében igen ambivalens anyagot, ahol nem tudjuk kikerülni, amikor használata valóban fontos és nem pusztán kényelmi funkciót lát el.

Fontos, hogy amikor új szokásokat vezetünk be, eszközeinket lecseréljük többször használható tárgyakra, akkor tartsuk szem előtt, hogy a modell csak akkor maradhat fenntartható, ha a többször használatos tárgyakat valóban többször, lehetőség szerint annyiszor használjuk, ahányszor csak lehet és nem cseréljük le őket például pusztán csak a trendek változása miatt.

Források:
www.sciencehistory.org/the-history-and-future-of-plastics
www.unenvironment.org/news-and-stories/story/birth-ban-history-plastic-shopping-bag
A műanyag története (Discovery)