Sokáig gondolkodtam azon, van-e jogom megírni ezt a bejegyzést. De aztán rájöttem, hogy megemlékezni valakiről, aki fontos és jó dolgokat teremtett, nem jog kérdése. Nincs egy hete, hogy fájdalmas betegség után elment családi barátunk, ismerősünk, Kátai Gábor.
A megemlékezéssel azért voltam gondban, mert én ismertem őt kevésbé, viszont nekem is adott egy olyan dolgot az életben, ami szebbé teszi a mindennapjainkat.
És nem csak elvi, elméleti síkon, nem csak azért mert zöld, mert közösségi, mert termelői, hanem azért is, mert minden vasárnap mintha egy másik világba, egy másik univerzumba csöppennék, amikor elmegyünk a Szimpla Háztáji piacra, melynek az egyik alapítója volt.
A piacról szóló írásomhoz a könyvben már a betegágyáról intézte a képeket, és bár tudtuk, hogy betegsége nagyon súlyos, ezektől a gesztusoktól – hogy az utolsó pillanatig aktív volt- valahogy, azt hittük, ő fog nyerni.
Nem nyert.
De ez sem igaz. Mert nyert. Mert ma is egy csipetnyi Párizsban éreztem magam, amikor a kedvenc árusaimnál válogattam és közben szólt a jazz. Igaz, szinte minden pultnál elsírtam magam. Ez nehéz lesz még egy darabig.
Nagyon nehéz.
És persze, ilyenkor jön az obligát számvetés, a dolgok, a fontossági sorrendek újragondolása. Ez sem elkerülhető. Rá emlékezve fotóztam ma végig a piacot, használjátok, szeressétek ti is , és legyen még sok ilyen.
Jó utat Gábor!
