Valaki még békát?

Zsenge gyerekkorom óta meghatározó viszony fűz a békákhoz. Miután Rékának hívnak, a „Réka-béka” lehengerlően szellemes és egyedi kis gúnyolódást hamar megszoktam. Amúgy persze nem is zavart, a béka helyes állat, igaz, azt soha nem terveztem, hogy fogdosni fogom.

Anyám tervez és végez. Kis titkai között szerepelt, hogy már legalább két éve figyelemmel követi a farmosi békamentők munkáját. Tavaly még úgy ítélte, apró még az unoka a békához, de idén már átment a gyerek a békamenetés-érettségi családi teszten és bejelentkeztek. Eredetileg nagymama-unoka programnak indult, de úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ki.

Anyám gondos volt, kis kesztyűket is vett, hogy majd azzal milyen jól lehet majd békát fogdosni. Már most szólok, hogy nem. De erről majd később. A gyerek meg onnantól kezdve, hogy kihirdettük a programot, másról sem tudott beszélni, csak a békákról. Mikor megyünk már? Hányat kell még aludni? Ezt persze napjában ötvenszer.

Szombat este átmentünk mindannyian anyámhoz a főhadiszállásra, gondosan összekészített békamentő szettekkel. Gumicsizma, sárnadrág, túradzseki, kis vödör a kisgyereknek. Anyám rendes nagymama módjára készült a nagy napra, hamuba sült pogácsával és egyéb nyalánkságokkal.

Reggel kilőttünk, láttuk, hogy éjjel esett, reméltük, hogy sok béka lesz. Egy kellemes, még pont nem túl hosszú úttal megérkeztünk Farmosra. Na, ott már jobban esett, pont az elején, de mi kemények voltunk.

Megkaptuk az alapinfókat, mely szerint a békák igyekeznének az peterakó területükre, de közbejön a 311-es út. Ezt nem részletezném. Így 2004 óta mentik őket.

Február végén az út elé felépítettek egy kis kerítést a Medence Csoporttól kapott molinókból (nem hiába a szívem csücske a Medence, még a farmosi békákra is van figyelmük) és kerítés mellett leszúrtak a földbe pár méterenként vödröket.

És akkor ez történik:

• Jön a béka, menne a mocsárba az út túloldalára.
• Beleütközik a kerítésbe.
• Hopp, aszondja, mi is van itt, mi is van itt, nézzük csak és elugrabugrál valamelyik irányba.
• És akkor zsupsz, belepottyan az egyik vödörbe.
• Reggel meg jönnek a békamentők, átvizsgálják a vödröket, kigyűjtik a békákat és átviszik a túlpartra.

Nem bonyolult ez, viszont átgondolt. Három csoportra oszlottunk és úgy vizsgáltuk át a számunkra kijelölt vödröket. A kesztyű az első vödörnél bukott el, mert hiszen a béka bőre nagyon érzékeny, a műanyagkesztyűből kipárolgó vegyi anyagok lehet, hogy nem tesznek nekik jót, ezért marad a puszta kéz.

Nyilván az elején senki nem volt túl bátor, de azért valaki csak odalépett a vödörhöz. Azt hiszem, nem volt benne béka, vagy talán egy. A vödrök átkutatása is haladó feladat, hiszen az aljukon sár volt és az egész masszát át kellett túrni és kimazsolázni belőle a brekuszokat.

Tudom én, hogy eddig nem hangzik túl hívogatóan ez a program, pedig békát menteni jó.

Mi egy nagyobb gimnazista csoporthoz kerültünk, a lányom volt a legkisebb versenyző az egész csapatban. Eleinte egy kicsit visszafogott volt, de például a békáktól egyáltalán nem tartott, már az elején fogta őket a kezébe és pottyantotta finoman a kis versenyzőket a gyűjtővödörbe.

Aztán viszont felbátorodott, megható volt látni. Tepert előre a kis törpenyúl a szakadó esőben, a durván felázott, sáros talajon, csak azért, hogy ő érjen elsőnek a vödörhöz és kihalászhassa a békákat. Szépen letérdelt a sárba, könyékig tűrte a ruháját és finoman, precízen, alaposan átmazsolázta a sarat, kifejtette belőlük a békákat, számolta, besorolta és tette a vödörbe. A csapatnak volt egy „adminisztrátora” is, egy kedves gimnazista srác egy fecnire jegyzetelte, hogy hányas számú vödörben, hány békát találtunk.

Úgy kellett néha egy kicsit visszafognom a lányomat, hogy a gimnazisták is labdába rúghassanak, ilyenkor harsányan kérdezgettem: Valaki még békát?

A gát nálam is, anyukámnál is hamar átszakadt, semmi rossz nem volt a békafogdosásban. Helyes, kedves, nyugodt lények. Persze az is hozzájárult, hogy a csoportvezetőnk egy nagyon kedves, vidám, bátorító lány volt, öröm volt vele a mentés.

A kerítés nem volt nagyon hosszú, de 84 vödör volt mellette. A három csapat szépen átvizsgálta őket és aztán elindultunk a békákkal teli vödrökkel az út másik oldalára a mocsárhoz. Az eső hol rázendített, hogy abbahagyta, de érdekes, hogy egyáltalán nem emlékszem arra, hogy rémes lett volna, mert fűtött a békavadászat szent tüze, vagy mi, pedig a gatyám jócskán elázott.

Aztán a mocsárnál elengedtük a békákat. Amikor az volt a kérdés, ki szeretné kis kezével a vödörből kisegíteni a békákat, a lányom keze lengett a legmagasabban. Valami egészen gyengéd és kedves viszonyt ápol az összes állattal és ebbe beletartoznak a kicsit nyálkás, kicsit rücskös békák is ezek szerint.

Miután szabadon engedtük őket, rávetettük magunkat anyám elemózsiás zsákjára, szerintem egy töltött lovat meg tudtunk volna enni fejenként. A gyereket meg egy az egyben lehetett volna betenni a mosógépbe, még a homloka is sáros volt.

Utána már csak arra vártunk, hogy hazaérve száraz ruha legyen rajtunk, jövőre még javítani kell a szettünkön. Mert igen, megyünk jövőre is, már most azt tervezgetjük.

A béka nem puha, nagy szemű, szőrös kis állat, ez tény. Nyilván ha pandabébiket kellene kis kosárban menteni, az vonzóbb lenne. De ha egyszer valaki elmegy menteni, nagy az esély rá, hogy megkedvelje ezeket a kis ugribugikat.