Az, hogy „elszakadtunk a természet ritmusától”, hogy „rohanó világunkban” zslazslazsla és társai, gyakorlatilag mostanra legelcsépeltebb közhelyekké váltak. Túl vagyunk már ezen, tudjuk, aztán vagy akarunk kezdeni vele valamit, vagy nem.
Amikor a lányom született, minden nap hatalmasakat sétáltam, ez tartotta össze napjaimat, imádtam.. Minél nagyobbacska lett, annál kevésbé lehetett megmaradni a lakásban, verte az ajtót 10 perccel ébredés után: ’inta! ’inta! Kántálta. menni kellett, nem volt mese.
Akkoriban fedeztem fel a magam városi mikrokörnyezetében újra a természetet. Hogy az utcánkban melyik virág nyílik. Együtt drukkoltunk a kis bimbóknak és minden nap megfigyeltük a változást. Ugyan mi mást is lehet csinálni egy másfél-két éves totyogóval, aki minden bokornál lepetézik úgy 25 percre?
Szerettem a kisebb esőket – amikor hosszú napokig esett szakadatlanul, na azt nem, akkor nem lehetett menni – szerettem a fényeket, nagyon jó volt újra kicsit megtapasztalni, mi vesz körül. A másik nagy felfedezés a piac volt, Újra megtanultam az idényzöldségeket, mostanra már egy zöldségestől kiáradó illatfelhőből is meg tudom mondani, hogy éppen milyen hónap van.
Továbbra is városi lány vagyok, de örültem annak, hogy megtaláltam azt, ami a városban természethez köthet. A lányom is városi gyerek, de ezek azért úgy fest beléivódtak.
De nem csak az fontos, hogy mi van kint, azt is nagyon fontos valahogy átadni, hogy a bent és a kint hogyan van összefüggésben. Hogyan és mikor hallgassunk arra, ami a lelkünk mélyéből fakad. Ezt tanítani nem lehet, de szerintem nagyon fontos, hogy a gyerekek képesek legyenek megőrizni azt a tulajdonságukat, hogy hallgatnak a belső hangjukra. Mert azt gondolom, nekik ez még természetes. De közben persze ahogy nőnek, egyre többet kérdeznek is – atyavilág, de még mennyit – és sokszor olyan témák is terítékre kerülnek melyekre egyáltalán nincsenek konyhakész válaszok.
Ilyen mondjuk a „lélek”témája is, ami nálunk még nem jött elő, de a kezembe került a Michal Sznunit: Lélekmadár című könyve és nagyon régen nem érintett meg valami ennyire nagyon és mélyen nagyjából tíz perc alatt, mert annyi idő alatt bőven el lehet olvasni a könyvet.
(Ezért nem jövök ki szinte – eddig két kivétel volt – filmről sem, mert hiszem, hogy az utolsó öt percben is kaphatok valamit. Van, aki szerint ez időpocsékolás és sokszor van igazuk, de ilyen a gyári beállításom.)
A szövege és képi világa egyszerű, viszont nagyon egyedi és kellemes. Amit pedig a lélekről ír, az könnyen érthető és befogadható. Először nem tudtam, vajon mennyi idős kortól ajánlott. Ezekre azért igyekszem figyelni, mert hiszek abban, hogy fontos, hogy milyen téma, mikor kerül egy gyerek kezébe (amióta egyszer hét évesen nagy ívben a sarokba dobtam A kis herceget, mert nem értettem és ezért rögtön megutáltam), de miután nem volt erre vonatkozóan iránymutatás – vajon ez miért kopott ki a világból? – tettem egy próbát. Az öt éves elsőre imádta, azóta megállás nélkül ezt kell neki olvasnom.
De én is nagyon szeretem, néha este csak úgy elolvasom magamnak lefekvés előtt.
És, hogy mi köze ennek piachoz? A kinti dolgokat talán meg tudom neki mutatni és talán rávezetődhet arra a harmóniára, ami egységben tarthatja őt a természettel és annak ritmusával. De a belső világát és annak ritmusát és a természethez való kapcsolatát szép lassan neki kell felfedeznie, ebben csak a kísérője lehetek. De például egy jó könyvvel megeshet, hogy hozzásegíthetem az éppen aktuális lépéshez.
