Na jó, viccelek, de most inkább más vizekre eveznék. Megjött mindenki mindenhonnan, a férjem Kínából, mi pedig anyámból haza.
De volt még egy nagyon kedves találatom kertvárosi tartózkodásom alatt, nevezetesen egy elképesztő kis oázis a panelek között. Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy ez az ökobio, környezettudatos lét mennyre sznobéria, mennyire főúri passzió, mennyire téttelen vekengés vajon – én ettől függetlenül töretlenül hiszek benne – meg, hogy például a közösségi kertek is unatkozó nagyvárosiak tetrisze-e? Szóval azért sok ilyen és ehhez hasonló kérdés cikázik néha a fejemben.
Aztán amikor egyszer egy délutáni séta alkalmával egy elképesztő ápolt és láthatóan gondozott kis kertet találtam a panelek között, amelyet egy idős bácsi locsolgatott épp arra jutottam, hogy nem. Nem sznobéria, nem főúri huncutság, hanem valahol még lehet benne valami elemi ösztön, ha nagy szavakat akarnék használni. Hogy vágyunk a „zöldre” és nem kell hozzá Facebook csoportot, blog és bármi más marketingfogást bevetni ahhoz, hogy egy kicsi területen is akár létrehozzunk egy picit kellemes, picit élhetőbb környezetet.
Sajnos a telefonom fényképezőjével rendesen azért nem lehet visszaadni a hely hangulatát, de mindenképpen egyedi és követendő.
Íme a fotók, az első egy teljesen valószínűtlen fügefa, háttérben egy vízgyűjtő dézsa a locsoláshoz…
A fügefa mellett a a kis “lugas” esti kiakpcsolódáshoz gondolom:
A virágok nevét sajnos nem tud, ez valami szép lila…
Meg egy szép sárga:
Meg egy rózsa:
Meg bazsalikom is:
Üvegház a palántáknak!!!!
Vízgyűjtő:
A kedvenceim, ezek a szőnyegragasztóval a fára rögzített kis cserepek:
A panelházbejárata, melytől jobbra és balra terül el a kis kert:
